A történeti rekonstrukciók egyik gyakran elõforduló, mégis megbocsáthatalan hibája a prezentizmus. Hiába vagyok azonban ennek tudatában, a hallgatóság jelentékeny áthallást fog regisztrálni témám bemutatásakor. Ez a téma a magyar egyetemtörténet egy egészen rövid, bizonyos szempontból marginális alfejezetét, vagy csupán lábjegyzetét alkotja, a világhírû magyar természettudósok itthoni egyetemi kapcsolatait. Saját korukban ezek az emberek jobbára nem sok vizet zavartak az amúgy nagyonis turbulens egyetemi világban, ám számunkra mégis lényegessé vált a történetük.
A téma kidolgozása ezért hiába alapul a történész szándéka szerint a múlt tárgyilagos elemzésén, végülis a jelent, az európai egyetem mai funkcióit tanulmányozza, illetve ezen belül, kimondva kimondatlanul, a magyarországi egyetemek tényleges és lehetséges útjait. Mindannyian tudjuk, hogy a tudományon túllépõ jelentõségû természettudósok nevelkedtek itt, akik az egész huszadik századi történelmet mélyen befolyásolták. Szent-Györgyi, Neumann, Wigner, Szilárd és társaik szimbolikus jelentést is hordoznak: a rendhagyó gondolkodás, a konvenciók átvágása, az ambíciók és a tehetség gyõzelme és hasonló jelentéseket.
Ámde szembe kell néznünk azzal, hogy nem Magyarországon váltak azzá, akikké váltak. Éppen ezért egyetemtörténeti vizsgálódásunk számára releváns kérdés, vajon az egyetemek hogyan viszonyultak a kiemelkedõ tudományos tehetségekhez. A tanulási esélyegyenlõség, a hátrányos helyzetûek mobilitásának biztosítása, a lemaradók felkarolása mellett miért is ne kellene foglalkozni az elõnyös helyzetûekkel? Amikor olyan alapfogalmakat elemzünk, mint az egyetemi autonómia, meg kellene azt is kérdeznünk, hogyan függ össze elvben az egyetem a tudományos kutatással? Szükségszerû kapcsolatban áll-e egymással a tudomány és az egyetem vagy nem? Hogyan értelmezhetõ az egyetem szempontjából az a körülmény, hogy már századunk elején Németországban létrejöttek az egyetemektõl független kutató intézetek, a második világháború alatt és utána pedig pedig a "big science", a hatalmas költségvetéssel mûködõ csodaintézetek? És persze az sem magától értetõdõ, vajon az egyetemeken nagy formátumú egyéniségekre van-e szükség, zseniális tudósokra, Nobel-díjat érdemlõ erdeményekre vagy arctalan, szorgalmas egyénekbõl álló, jól szervezett kollektívákra, melyek alapvetõen az adott társadalom közvetlen céljait szolgálják, nem az egyetemes tudomány érdekeit; ez utóbbi mellett döntöttek például Dél-Koreában heves tudománypolitikai vita eredményeként. Nyilván a két szélsõség számos kombinációja is lehetséges.
A magyarországi társadalom minden esetre nagyra becsüli az egyéni sikereket. Itt "az értõl az óceánig" mintaértékû, a gyermekmeséktõl a sport sikereken keresztül a tudományos dicsõségig minden mûfajban, és így a Nobel-díjasok is kiemelt szerepet töltenek be az ország mitológiájában. Az indokok vizsgálata nélkül fogadjuk tehát el, hogy nálunk a közvélekedésben a tudományos zsenialitás óriási morális érték (nem úgy az üzleti zsenialitás), kérdés viszont, hogy ugyanezt vallották, vallják-e az egyetemek.

Munkám empírikus részleteire itt nem térek ki. Némi önkorlátozással egy tizenöt tagú csoportot vizsgáltam, mégpedig életük két pontján: egyetemi tanulmányaik idején és fiatal tudós korukban.

Ami az elsõ szakaszt illeti, azt találtam, hogy nem igaz az a hidelem, amely szerint a zseniális tudósok csak gimnáziumba jártak Magyarországon. Valójában tanulmányaik szerint három alcsoportot találtam: a) (6) az egyetemet teljes mértékben itthon végezõk, Kármán Tódor, Pólya György, Polányi Mihály, Szent-Györgyi Albert, Harsányi János, Oláh György; b) (7) részben itthon végzõk, Lénárd Fülöp, Hevesy György, Zechmeister László, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Wigner Jenõ, Neumann János; illetve c) (2) teljes mértékben külföldön végzõk: Teller Ede, Békésy György.
Néhány általános megállapításra szorítozva, eltekintek a sok kimondottan érdekes részlettõl. Azt találtam, hogy a születési idõ korrelációt mutat az alcsoportba sorolódással. A b) és c) csoportba tartozók 1885 és 1910 között születtek. Az ezen idõszak két végén születettek tartoztak az a) csoportba (Lénárd Fülöp kivételével) és így okaik a külföldi tanulásra alapvetõen különböztek a másik két csoportétól. Korábban ugyanis csupán a német egyetem magasabb színvonalát keresték, anélkül, hogy ott akartak volna maradni. A 19. sz.-i magyar professzorok (pl. Eötvös is) Németországban tanultak, és aztán hazatértek. Szilárdék lába alatt azonban már égett a talaj. õk már azt is érezték, hogy a világ aktuális politikai állapota miatt is tanácsos Németországban tanulni.
Kognitív szempontból a következõ vonások emelhetõk ki 1) gyakori szakmaváltás; 2) meglepõen sokan tanultak pályájuk valamely pontján kémiát (Lénárd, Hevesy, Zechmeister, Polányi, Békésy, Wigner, Neumann, Teller, Oláh, míg Harsányi gyógyszerész volt); 3) igen sokan jártak a mûegyetemre (Kármán, Zechmeister, Szilárd, Gábor, Wigner, Teller, Oláh); 4) egyetlen személy sem készült itthon fizikusnak, holott a leglátványosabb sikereket a fizika területén érték el; 5) igen sokan rendelkeztek kiváló matematikai felkészültséggel és tehetséggel (Kármán, Pólya, Gábor, Wigner, Neumann, Teller, Harsányi), talán ez volt a legjelentékenyebb csomag, amivel itthoni tanulmányaik ellátták õket; 6) többnyire nem az itthoni egyetemen tanult szakmával aratták sikereiket.
Konklúzió: nem lehet azt mondani, hogy a magyar tudós-zsenik általában nem magyar egyetemeken tanultak, de azt sem, hogy alapvetõ szakmai tudásukat itthoni egyetemeken szerezték volna meg.

Áttérve a második perjódusra, a fiatal tudósi korszakra, itt két kategóriát lehetett megkülönböztetni. Elõször azokét a) (4+2) akik nem dolgoztak itthoni egyetemen: Pólya György, Szilárd Leó, Gábor Dénes, és Teller Ede, illetve Neumann és Wigner, akik informálisan azért fenntartották kapcsolataikat az itteni egyetemekkel. A másik b) (9) csoportba tartozók rövidebb, hosszabb idõt eltöltöttek a magyar egyetemeken, de valamely okból végül nem vertek gyökeret: Lénárd, Kármán, Hevesy, Polányi, Zechmeister, Békésy, Szent-Györgyi, Oláh, Harsányi.
Látszik tehát, hogy a magyar tudós-zsenik jelentõs része került kapcsolatba az itteni egyetemekkel kezdõ tudós korában is. Az, hogy a kapcsolat nem bizonyult tartósnak, a vonzások és taszítások (push and pull) bonyolult erõjátékaival függ össze.
A vonzóerõk nagyon ritkán indultak magyar egyetemekrõl: csak Lénárd, Hevesy, Zechmeister, Kármán és Oláh esetén lehetett õket kimutatni. A szó szoros értelmében csak Kármán, Zechmeister és Oláh kapott hosszabb idõre szóló állást egyetemi kezdeményezésre. Szent-Györgyit nem egyetem, hanem a Vallás- és Közoktatási Minisztérium hívta haza, Békésy csaknem két évtizede kutatott már az egyetemi kereteken kívül, amikor tanszékhez jutott. A vonzó erõk így aztán inkább a külföldi egyetemekrõl indultak, mindenek elõtt a németországiakról. Tudósaink megérezték az itthoninál lényegesen nagyobb lehetõséget biztosító külföldi egyetemek vonzását és az itthoniak közönyét, azt, hogy az egyetemek általában nem törekedtek arra, hogy mindenáron megõrizzék, netán idevonzzák õket.
A taszító erõk annál intenzívebben mûködtek, de nem minden esetben az egyetemek falain belülrõl indultak. Kármán, Hevesy, Polányi esetében nagyrészt egyetemi erõk hatottak (a politikaiakkal párhuzamosan), és valamelyest Békésyében sõt Zechmeisterében is. Szent-Györgyi ügyében az egyetem túlságos passzivitást mutatott, Harsányit és Oláht a nagypolitika szele és a külföldi vonzása ragadta el.

Az empírikus eredmények részletezése helyett kísérletet tennék megmagyarázásukra.
A magyar egyetemek általánosságban nem azzal foglalkoztak, hogy éles szemmel figyeljék, kihalászhatnak-e diákjaik közül egy-egy szupertehetséget, sem pedig azzal, hogy ha mégis valahogy hozzájuk került egy ilyen, megtartsák és növeljék velük saját egyetemük tekintélyét. Ez a helyzet viszont komoly kérdéseket vet fel az egyetemi struktúra és funkció összefüggésére vonatkozóan. Magyarországon ugyanis a német egyetemi rendszer hiteles mása mûködött, márpedig a német egyetemek még a század elején is a világ akkori legmagasabb tudományos színvonalát biztosították. Kérdés tehát, vajon nálunk miért nem mûködött ugyanígy? Milyen különbség mutatkozott végülis a két egyetemi rendszer között? Vagy esetleg az egyetemeken kívüli szférában kell keresnünk a magyarázatot?
Idõszakunkban a német típusú egyetem jellegzetesen korporatív jellegû intézmény volt szorosan összefonódva a közszolgálattal. Óriási elõnyét a francia és angol egyetemekkel szemben az adta, hogy egyfelõl nagy szabadságot élvezõ professzori és magántanári karra támaszkodott, másfelõl élvezhette a korporációk autonómiáját. A tanszéki rendszer az oktatást szolgálta, a tudomány mûvelése pedig a jól fizetett és nem agyon terhelt professzorok természetes kedvtelésének minõsült, amit nagyonis elvárt az egyetem, de egy fillért sem fizetett érte. Minthogy a professzori állás számos anyagi, intellektuális és társadalmi elõnnyel járt, sokan szerették volna elnyerni. A magántanárok, akik a professzori utánpótlás bázisaként is szolgáltak, hiénákként álltak lesben a megüresedõ katedrákért, és közben igyekeztek alig megfizetett kurzusaikkal és ingyen kutatómunkájukkal elegendõ érdemet gyûjteni a majdani sikeres pályázathoz. Ez a nyílt verseny (amihez a diákok szabad tanárválasztása is hozzáadódott) és az önkormányzatiságból következõ szabadság, adta a belsõ hajtóerõt, és annak lehetõségét, hogy az egyetem magasra tehesse a mércét a szellemi kvalitás tekintetében. Csakhogy ez a szerkezet nem foglalt magába automatizmusokat új tanszékek, illetve új professzúrák létrehozására, továbbá a belsõ konfliktusok elintézésére. Ezeket valamilyen átruházott "reziduális hatalom" formájában rá kellett bíznia a fõhatóságra.
Magyarországon ugyanez a rendszer mûködött. Ámde ez együttjárt a mindenkori helyzet teljes lemerevedésével, és a túlságosan erõs miniszteriális függéssel. Ha egy tanszéket elfoglalt, a mondjuk csakugyan kitûnõ Fejér Lipót, Neumannak egyszerûen nem volt hova mennie. Nem lehetett azt mondani egy teljes tudósgeneráció csodált tanárjának, még ha igaz is volt, hogy Neumann jobb nála, adja át a helyét. Világosan és egyértelmûen látszott, hogy a mûködõ professzorok jelentõs része még évtizedekig aktív marad, és így a következõ generáció számára egyszerûen nem jut hely. Ezt a tényezõt külön súlyosbította trianon, amely nem maradt hatástalan az egyetemi életben sem.
Az érintettek számára elvben három megoldás kínálkozott: 1) új tanszékeket létesíteni, 2) másik egyetemen próbálkozni vagy 3) az egyetemeken kívüli kutató intézetbe menni. Új tanszéket maga az egyetem képtelen volt felállítani. Sem pénzügyi lehetõsége nem volt rá, sem pontos eljárása, hiszen az egyetemi tanácsok de még a kari tanácsok is tökéletesen különbözõ szakmájú emberekbõl tevõdtek össze, akik nem voltak kompetensek eldönteni vajon szükséges-e valamely területen az új tanszék; inkább ellene szavaztak tehát.
A második megoldással, a másik egyetemen való próbálkozással kapcsolatban figyelembe kell venni a magyarországi egyetemek csekély számát. A német rendszer tartalmazott ugyanis még egy fontos versenyelemet: a sok egyetem egymás közötti versenyét, és ez a sok együttesen alkotta a teljes struktúrát. Mivel pedig az egyetemek hierarchikus viszonyban álltak egymással, a tudományos pályafutásra mód nyílt úgy is, hogy az ember alacsonyabb presztizsû egyetemen kezdte, és egyre magasabbra jutott. Magyarországon azonban összesen csak két egyetem, és a Mûegyetem mûködött, a harmadik, a pozsonyi létrehozása nehezen ment, és végül beleszólt a háború. Ennek ellenére Szent-Györgyi és Hevesy is pályázott, de végül Zechmeister kapta meg az állást, aki ugyan biztos álláshoz jutott, de egyszersmind a semmibõl valamit létrehozásának olyan nehéz feladatához is, amelyre ráment alkotó energiáinak jelentõs része.
Ami a harmadik megoldást illeti, a kutatóintézeti munkát, sok lehetõség itt sem nyílt. Az egyetemeken kívül egyetlen érdemleges kutatóintézet mûködött: az Egyesült Izzóé. Itt valóban sokan megfordultak: Polányi, Gábor Dénes, Teller, ám ennek az intézetnek határozott kutatási irányt kellett követnie, mivel nem "alaptudományi", hanem "ipari" kutató volt. "Alaptudományi" kutatóintézetek pedig egyszerûen nem léteztek az országban 1950 elõtt.
Az a németországi ideál, hogy a fõhatóság egyrészt jótékonyan beavatkozik a belül meg nem oldható ügyekbe, másrészt képviseli a társadalmi érdeket, a huzatos magyarországi politikai légkörben fordított elõjelet kapott: kaput nyitott a mindenkori politikai, ideológiai szándékú beavatkozásnak és ennek nyomán a tanári kar korrumpálásának. A politikai igazodás lehetõvé tette, hogy Eötvös közepes képességû örökösei elüldözzék Kármánt, Hevesyt, Polányit, és ezzel lehetetlenné tegyék, hogy akár egy koppenhágai színvonalú szellemi centrum alakuljon ki Budapesten. Ez a strukturális elem élt tovább 1945 után, amikor Szent-Györgyi és Békésy teljes és végleges elvesztése az egyetemeken kívüli iniciatívára következett be. Ami Németországban az autonóm korporációt segítette az egyéni érdekek korlátlan érvényesülésével szemben, az Magyarországon éppen fordítva, az egyetemi és persze az általános társadalmi érdekekkel szemben az érdemeket semmibe vevõ egyéni érvényesülésnek nyitott kaput, mégpedig a mindenkori fõhatóság, illetve a mindenkori politikai tendenciák meglovagolásával.
Mindennek, azt kell mondanunk, természetes következménye, hogy a tudós-zsenik Németországban próbálkoztak, ahol minden szempontból több esélyt láttak, holott valójában igazán sok út ott sem nyílt számukra. A német rendszer -- tehát nemcsak a magyar változat -- egyik súlyos fogyatékossága ugyanis éppen abban állt, hogy nem tudott rugalmasan reagálni a tudományok egyre fokozódó differeniálódására, az új ágazatok kialakulására. Nem tudott számukra új tanszékeket, intézményi feltételeket biztosítani.
A magyarok szinte kivétel nélkül a leghatékonyabb stratégiát választották: a tudomány legújabb, legkompetitívebb területeire léptek, amelyeken nem voltak elvileg esélytelenebbek, mint a németek, mert, legalábbis elvben, ezek számára új intézményekre lett volna szükség, és így nem a régi, megalapozott mandarinságok örökösödési harcaiba kellett volna belépniük, hanem az új terület alapító atyái közé. Németországi professzori álláshoz azonban csak ketten jutottak: Kármán, Aachenben még az elsõ világháború elõtt és Hevesy, Freiburgban 1927-tõl. A többiek Amerikában és Angliában értek révbe, ahol a tudományok differenciálódására viszonylag könnyebben tudtak reagálni. Ez a struktúra, ez az egyetemi rendszer inkább széles és erõs középosztályra támaszkodott, nem annyira az államra, a németétõl és a közép-európaitól merõben más társadalmi és politikai feltételek között jött létre. A magyar tudós-zsenik sajátos tehetsége számára ez az új funkciójú egyetem adott végleges otthont.